A temető

Hidegkút újkori temetője:

18. század

A falu újjáépített templomát 1752-ben szentelték fel Sarlós Boldogasszony tiszteletére. Ennek ellenére, a szájhagyomány szerint, a falusiak jó időben továbbra is a gercsei templomban imádkoztak, s csak rossz időben tértek be falusi templomukba. Papjuk minden évben körmenetet vezetett Gercsére keresztjáró napokon testi-lelki javakért imádkozni. A gercsei templom körüli temetőbe pedig 1775-ig temetkeztek, és itt hantolták el a pestisjárvány 164 helyi áldozatát is, de nem zárhatjuk ki, hogy a negyvenes évektől már a falubeli templom cintermébe is temetkeztek. Talán azzal a szokással is éltek, hogy a templomfalhoz közel a módos családok tagjait, legtávolabb pedig a törvénytelen gyermekeket és az öngyilkosokat földelték el.

A falu temetőjébe azonban, mint ahogy a gercsei temetőbe is, csak katolikus híveket temettek. Külön sírásóra nem tellett, ezért az az eljárás alakult ki hogy elhunyt rokonai – gyermek esetén a keresztszülők – ásták meg a sírt, a megfelelő mélységet pedig a plébános ellenőrizte.

19. század

Hidegkúti földesurai – a katolikus Steinbach-, és Szunyogh-család – saját birtokukból adományoztak területet a temető és a plébánia számára, ezt az adományozást azonban a Mária Terézia által kiadott 1767-es Urbárium már előírta.

Nem tudjuk, 1767-ben mekkora nagyságú telket adományoztak e célra, de a 19. században egy holdnyi területet biztosítottak a temető területének növelésére. Az 1875. január 1-én megnyitott temető valójában a templom körüli temető területének folytatása volt. A templom melletti temető, a cinterem, emlékét egy-két évtized múlva földbe süppedt, jellegzetes formájú sírkeresztek őrizték.

Az ’új’ temető 1875 és 1908 között szolgálta Pesthidegkút lakosságát.

Hidegkút birtokosai közül egyedül a Vári Szabó család nem volt katolikus. Vári Szabó Antal 1884-ben egy protestáns temető létesítésére fél hold szántót adományozott a református egyháznak. Az egyház, a hívők alacsony száma miatt azonban nem nyitott temetőt, inkább bérbeadással hasznosította a szántót.  

20. század

1898 decemberében a Huber Antal bíró vezette elöljáróság elhatározta, községi tulajdonba veszi az addig egyházi kezelésű temetőt. Attól tartottak ugyanis, hogy „a mindig emelkedő birtokérték” miatt később „temető beszerzése, a községre nagyon terhes” lesz, illetve, hogy „ami jövedelem ebből befolyik, ne a pap vagy a templom tulajdona legyen, hanem a községé.” A temetőért cserébe községi földet ajánlottak föl, amit az egyház el is fogadott.

Ez az új, immár harmadik, 1048 nöl-es területű temető 1933-ig állt a község rendelkezésére.

A községi tulajdonba vétel mellett a római katolikus egyház továbbra is meghatározó közreműködője maradt a temetéseknek a szertartások – a sír beszentelése, szent mise tatása, az elhunyt egyházi búcsúztatása, stb. – révén. A temető rendezett állapotáról és rendjéről azonban már az elöljáróság gondoskodott. Úgynevezett temetői alapot hoztak létre és ebből az alapból kívánták fedezni a költségeket azon esetben, ha a jövőben ismét „temető vételének szüksége áll elő.”

A képviselő testület megalkotta a temető működésének minden részletére kiterjedő szabályrendeletét. Az első még 1898-ban készült, de ebben csak az eladásra kerülő felnőtt és gyermek sírhelyek áráról döntöttek. Harminc év múlva, az 1928-ban megalkotott 25 paragrafusból álló szabályrendelet már minden részletre terjedően gondoskodott a temető rendjéről, működéséről, árairól. Megszabta a sírhelyek méretét, kijelölte helyét, árát, kikötötte, miszerint a temetőben csak cserjék és virágok ültethetők, kivéve az utak mentén, ahol fát is lehet, továbbá előírta a temető látogatásának rendjét is.

A sírásó és temetőőr egy személyben már községi alkalmazott volt: ő az, aki a „munkás és szolgai teendőket” végzi, s aki csakis józan és kifogástalan magaviseletű, nagykorú férfi lehet.

Köteles:

• temetések alkalmával „tisztán öltözködve a koporsónak a sírhoz való szállítására szolgáló „Szentmihály lová”t a kijelölt helyre kiállítani s használat után elszállítani.
• vigyázni, hogy a sírokon, síremlékeken, növényzeten kár ne essék.
• „a közönség iránt előzékenyen viselkedni, szükség esetén a rendre illedelmesen figyelmeztetni, s a tőle kívánt felvilágosításokat” megadni.
• az engedély nélküli temetést vagy annak kísérletét jelenteni
• az utakat rendben, a halottas kamrát tisztán tartani, az odaszállított hullák őrizni, a boncolásnál való segédkezni

Ez utóbbi munkáért külön díjazás jár neki.

Itt, ebben a temetőben építtettek kriptát a földbirtokos Steinbach-, a Parsch-család tagjai, és a közel másfélszáz év óta a községben birtokosként jelen lévő Szunyogh-család tagjai.

Az 1920-as évektől Ófalu körül kiépültek a villanegyedek, s a tulajdonosok már életvitelszerűen is a községet választották lakhelyül. Pesthidegkút lélekszáma ugrásszerűen megnőtt, s ebből következett, hogy temetője az 1930-as évekre kicsinek bizonyult. Az elöljáróság már 1928-ban foglalkozott a temetőterület gyarapításának gondolatával. Úgy tervezték, hogy a Solymár felé vezető út mellett húzódó dombos terület lenne megfelelő, mert arra „a község fejlődése teljesen stagnál”, s itt, „e tájon a temető a község fejlődésének útját” nem akadályozná, míg „bármely más határrészén csak a fejlődés megakasztásával” járna.

A telek tulajdonosával, Vári Szabó Elemérrel 1929-ben kezdtek tárgyalni, majd 1933-ra meg is vették a mai Temető utca végén elterülő hét hold 115 nöl kiterjedésű területet.

Úgy tűnik, a község vezetése a jelentős anyagi áldozat vállalásával egyszer, s mindenkorra meg kívánta oldani Pesthidegkút temető-gondját. Ám, a 20. században csak szigorú feltételek és egészségügyi előírások betartásával lehetett új temetőt nyitni. Az utóbbiakat a megye tiszti főorvosa írta elő, betartását a főszolgabírói hivatal ellenőrizte. Az előírt követelményeknek Pesthidegkút csak évek múlva tudott megfelelni, ezért – jóllehet 1936-ban engedélyezték megnyitását – az új temető kialakítása a második világháború végéig elhúzódott.

Az új temetői szabályrendelet kidolgozásához az 1928-as szolgált zsinórmértékül. Új volt a rendeletben, hogy az izraelita vallásúak számára külön biztosított területet, ahova, rituális szokásaikra való tekintettel, kizárólag ők temetkezhettek.

A község a tereprendezési, szabályozási munkával, az úthálózati terv, a sírboltok és sírok helyét ábrázoló térkép készítésével Merényi Ferenc „okl. magánmérnök, pesthidegkúti lakost” bízta meg, továbbá ő készítette el a ravatalozó és a temetőőri lakás tervét is. Az egészségügyi szabályoknak megfelelően a kettő nem lehetett közös fedél alatt, és a temetőőri lakás közelében kutat is kellett létesíteni.

A ravatalozó kivitelezésére Jónás István hidegkúti építő- és kőművesmester kapott megbízást, azon indokkal, hogy helyi vállalkozó lévén, munkája könnyen ellenőrizhető. 1942-ben kezdte meg az építést és 1943-ban be is fejezte, 1944 nyarára pedig a temetőőri lakás is elkészült. Így Schefcsik Márton temetőőr és sírásó beköltözhetett az egy szobából és mellékhelyiségekből álló lakásba.

A képviselőtestület még 1940 nyarán megvásárolta és felállította Geörcs Lajos Krisztus-szobrát. A két méter magas szobor „az új temetőt méltóképpen” díszítette, ráadásul megvételével „helybéli, nehéz sorsú művészt is” támogatott a község.

A régi temetőbe ma: Mosbach-park - 1936 után is temetkezhettek azok, akik ott kriptával, sírbolttal rendelkeztek, a falubeliek pedig látogatták ott nyugvó családtagjaikat, rokonaikat, rendben tartották sírjaikat.

Államosítás és bezárás

            A magyar állam 1949-ben egy kormányrendelettel a „Nagy-Budapest fogalma alá tartozó helységek” temetőit a Fővárosi Községi Temetkezési Vállalatnak adta át kezelésre, így ez a vállalat döntött arról, melyiket üzemelteti tovább és melyiket zárja be gazdaságossági szempontok alapján. Pesthidegkút temetőjéről az a határozat született, hogy be kell zárni, a „község tulajdonát képező köztemető ingó és ingatlan vagyonát” pedig át kell venni. Döntés született arról is, miszerint a lezárt temetőt az utolsó temetésről számított harminc év múlva kiürítik, de engedélyezni kell a sírok eredeti helyükön való fennmaradását, ezt a lehetőséget azonban a hozzátartozóknak kérvényezni kell.

A községi temető átvételről 1949. október 21-én jegyzőkönyv készült. Ebből megtudjuk, hogy az ingatlanvagyont az új temető 7 hold és 115 nöl kiterjedésű területe és a két részből álló régi temető alkotja. Az egyik rész a 817 nöl-es területű, és 1908-ban zárták be, illetve a másik, a 1048 nöles 1936-ban lezárt rész. Az új temetőben egy ravatalozó épület és egy temetőőri lakás található, s hogy a „községi temetői személyzet Schefcsik Márton sírásó és temetőőrből áll.”

A jegyzőkönyv azon megállapítása, miszerint a lezárt régi temető területén épület nincs, nem helytálló, hiszen épült ravatalozó az 1936-ban lezárt temetőben is.

A temető átvételével magától értetődően együtt járt a temetési teendők átvétele is, azonban a község vezetésének tudomásul kellett vennie, hogy „az ingyen temetésre jogosultak temetési költségeit továbbra is a község tartozik viselni.” A hidegkútiak pedig ezután hozzátartozóik temetését egy II. kerületi, Batthyány utcai irodában intézhették, illetve a budai temetők egyikébe temethették el.

Az ingóságokról felvett leltárt nem ismerjük, csak azt az összeírást, amelyet a Fővárosi Községi Temetkezési Vállalat készített a számára szükséges és ezért elvitt felszerelési tárgyakról: 2 db kétajtós szekrény, 1 db fiókos szekrény, 1 asztalka, 2 boncasztal, 1 ravatalozó asztal, 2 db pad, 1 db Szentmihályló, 1 db harang, 31 kg-os, illetve kapa, lapát, csákány, öntöző kanna, zománcozott mosdótál, vödör, cirokseprő.

A többi vagyontárgy sorsáról nem szólnak a fennmaradt dokumentumok.

A temetői adminisztrációt jelentő irattárat is be kellett szolgáltatni a fővárosi vállalatnak, ahol – úgy tűnik végleg – elvesztek a temető működésének pótolhatatlan dokumentumai: a temetőtérkép, a temetői törzskönyv, az eltemettek nevét abc rendben tartalmazó főkönyv, a sírboltok könyve és betűsoros névmutatója, a temetőőr által vezetett temetkezési napló.

A községi temetőt a bezárás, a községben működő három helyi vállalkozó, Kajdi Béla, Hlaváts Jenő, és Schnábel Imre temetkezési vállalkozókat az államosítás lehetetlenítette el. Felszerelési tárgyaikról 1949 nyarán vették fel a leltárt, hogy a Fővárosi Községi Temetkezési Vállalat azokból is kiválogathassa a neki szükséges eszközöket. Gyertyatartókat és drapériákat éppúgy, mint feszületet, szenteltvíz tartót vagy gyászöltözéket. Schnábel Imre vállalkozásának kiválasztott felszerelési tárgyait özvegye adta le miután férje nem élte meg az államosítás szomorú aktusát.