Helter Ferenc

Hidegkúti Hírek, 1994. április-május

Helter Ferenc (1922-1999): Hadifogyoly-emlékek

            Szüleim Helter Simon és Kröninger Katalin. 1922. szeptember 22-én születtem Pesthidegkúton. Egyedüli fiúgyerek voltam, édesanyám 41 éves korában szült, édesapám akkor 46 éves volt: a föld kevés volt a megélhetéshez, fuvarozni fát vágni, követ faragni járt. Anyám a piacra hordta a tejet, … Ha sok volt a gyümölcs, többet kellett cipelni, kevesebb pénzért, a tejjel ugyanez volt a helyzet, házhoz is vittük, van aki még most is tartozik az árával. Az adót fizetni kellett, ha szárazság volt, vagy ha jég verte el a termést, akkor is.

            Az iskola elvégzése után még leventébe is kellett járni. Később a Ganz-gyárban dolgoztam onnan vonultam be katonának 1943. október 5-én. 1949. szeptemberben vettek vissza. …

            Katonaként az ellátókhoz kerültem Bejártuk az egész országot, még külföldet is. Olaszországból fehérneműt vételeztünk, és vittünk a frontra, a harcoló vonalakig. A Felvidék, egy szőnyegbombázásban, Érsekújvárnál repeszszilánkot kaptam a derekamba és a nyakamba. Szécsénynél is volt egy légitámadás, mert az utánpótlást mindig verették. Gyógyulásom után Simontornyára kerültem, de aratásra hazaengedtek, idős szüleimre való tekintettel.

            1944-ben Körmend volt az utolsó megállóm... Már senki sem bízott a megállásban, a győzelembe vetett hit a Kárpátokba veszett. Mivel mindig vallásos voltam, és hittem az emberek egymás iránti becsületében, azt gondoltam, valami csak igaz lehet az átkiabálásokban, meg az átjuttatott röplapokban. Nem akartam külföldre menni, elhatároztam, inkább hazajövök.

            „Magyar testvéreink, gyerek haza, vár rátok a felszabadulás” bömbölte a rádió. Hát én magyarnak éreztem magam, és vágytam a szabadságra. Kértem a karácsonyi ünnepekre szabadságot Sopronba, kaptam is eltávozást, ami solymárnak is jó volt. A mi raktárunknál vételezett egy MATEOSZ-teherautó [Magyar Teherfuvarozók Országos Központi Szövetkezete], tulajdonosa szintén Hidegkútról való volt. Fölvett mint kísérőt a kocsijára, ős is örült, hogy nem egyedül lesz. De útközben kétszer is defektet kaptunk, nagy volt a teher. Győrben nagy volt a káosz, feketeruhások igazoltattak, lövöldözés, menekülők, autók, tankok, lovas kocsik, civilek, német és magyar katonák, fejetlenség, igazoltatás, főleg a hasonló parolisoknál, mint én. Itt Győrben társultunk egy szakaszvezetővel, és egy másik teherautóval eljöttünk Piliscsabáig, ahol kilőtték a kocsit alólunk. Sűrű lövések közbe felvett bennünket egy német harckocsi, és rohant velünk a Bécsi út felé. Vörösvárban már nem lőttek az oroszok, de az az őrült nem állt meg, Solymárnál leengedtem magam, a sarkamon csak úgy szikrázott a patkó. Végre jött egy kanyar, a tank lelassított, leugorhattam, a kezem a lógástól már majdnem megfagyott.

            Innen gyalog mentem át, a mezőn Hidegkútra, december 23-án. A falu végén betértem a Mannherz-féle kocsmába, gondoltam iszok egyet a nagy ijedtségre. Tele volt katonasággal, vegyesen, senki sem törődött velem. A legtöbben magyar páncélosok voltak: ezek itt mulattnak, és Piliscsabánál már az oroszok bezárták az ostromgyűrűt!

            Így értem haza szüleim nagy örömére. December 24-én elmentünk az éjféli misére. Reggel aknabelövések voltak, a Klebelsberg-kastélynál egy halott volt, a Noóbéknál még egy, a Gazda utcában kettő. Reggel, úgy 9 óra tájban jött egy orosz járőr, a kert felől. Leigazoltatott, látta, hogy katonaviselt ember vagyok, elvitt magával. Fölmentünk az iskolába, ahol a német élelmiszer-raktár volt. Ő fedezékben maradt, engem küldött be az épületbe megnézni, van-e még ott őrség. Hála Istennek, nem volt. Minden nyitva, a karácsonyfa félig feldíszítve. A raktárt a népek rövid idő alatt széthordták, ugyanez történt a Veli-féle vendéglőben és a Kratzer félében lévő raktárakkal is.

            Még ekkor éjjel az oroszok az egész völgyet megszállták, kijárási tilalmat rendeltek el. Engem is elvittek, a mára lebontott kórházba, a Hidegkúti úton a bölcsőde mellett. A munkám főzésből, sütésből állt. … A házakból a bútorokat kihordták, torlaszokat építettek velük, vagy eltüzeltük, össze kellett vágni. Egy kút volt az utca felől, a Páger-villánál, onnan hordtam vizet a lovaknak. Dokumentumot kaptam, hogy nappal haza mehessek. Nem volt maradásom, fogtam a vödröt, hazaindultam.

            Január elején, 14-én vagy 15-én fölvittek aknát rakni a Mária hegyre vezető útra. Apósom mesélte, hogy maguk az oroszok is felrobbantak ott lőszer és utánpótlás szállításakor.

            Január 15-én, úgy emlékszem, egy szombati napon kidobolták, hogy 18 és 60 (talán 65? nem emlékszem pontosan) év között mindenki jelentkezzen 3 napi munkára az ófalusi iskolában, háromnapi élelemmel. Vasárnap reggel elindult a kommandó, elállták az ajtókat, ablakokat, ketten bementek a házakba, és ahogy voltak, úgy hajtották el a férfiakat. Volt, akit a vasárnapi ebédnél értek, félcipőben, kiskabátban, meleg ruha, edény, élelem nélkül hozták be az iskolába.

            A remeteieket a Kratzer-féle vendéglőbe gyűjtötték. Akkor még arról is szó volt, hogy a nőket is begyűjtik, de a tolmács, Antreiter felesége (orosz nő volt, az első világháborúból hozta magával) közbelépett. Így sikerült a hidegkúti nőknek megmenekülnie. De ez a közbenjárás a mi helyzetünkön nem segített.

            1945. január 17-én indították útnak a transzportot, 850-t az iskolából, pontosan nem tudom, mennyi volt a remetei ezen kívül. Elindultunk fölfelé a remetei úton. Mikor felértünk, visszanéztem: még a régi községházánál volt a vége a menetnek. A menetoszlop ötös sorokba volt állítva számolás miatt. Ezzel később is sok baj volt, mert az emberek fáztak és mozogtak, ezek a primitívek meg sosem tudtak számolni.

            Mikor a remetei templomhoz értünk, a toronyóra 9-t ütött, ezt talán sosem felejtem el. A Nagyrétnél mentünk át Budakeszire, onnan Ercsibe, ott volt az első megállás, ahová éjjel érkeztünk. Az volt a jelszó, mindenki pihenjen, reggel lesz „dokument”, aztán haza mehetünk. Reggelre nem volt semmi, csak davaj. Három napig voltunk Ercsiben, vártuk a „dokumentumot”, aztán továbbhajtottak. Apostagnál meghalt Khán György, Dunaföldvárnál Felsmann József, ő 1872-ben született és cukorbeteg volt (tehát 73 éves volt – a szerk.).

            A dunaföldvári pontonhídnál, a Dunánál még harcok voltak, állt a front.

            Bajára nyolc nap múlva értünk, itt már enni kaptunk, sós babot, annyian voltunk, hogy nem lehetett egy tiszta helyre leülni, minden csupa „szmetyi” (szar) volt. Baján vagonba tereltek, vagy löktek, fölmásztak annyian, amennyi belefért, és vittek tovább Temesvárra, élelemnek bevágtak közénk csöves kukoricát, csak néztük, mi ez?

            Január végén értünk Temesvárra, ami ott volt, azt nem lehet leírni. Ez már a németeknek is fogoly-barakkja volt. Se ablak, se ajtó, 60000 ember volt már együtt, még a barakk gerendáján is ültek, hogy legalább szárazon legyenek. Mert ez egy nagy sík terület volt, talajvizes, ingoványos, bár akkor még fagyos volt.

            Aki katona volt, az ott kapott oltást, mikor bevonult, de a civileknek ilyen védettségük nem volt. Ott már főztek moslékot, de nem volt kondér, a barakkoldal deszkáiból csináltak olyan malterosláda-szerűt, hatan vitték, abban hordták szét az ételnek nevezett valamit. Tetű rengeteg volt, kitört a tífusz. Annyi ember halt meg naponta, hogy csak rakásba raktuk, és egy kevés havat raktunk rájuk. Ekkor halt meg pl. az 1924-ben született Kalotai Feri, Thalwieser János, Tauner János stb.

            Mikor az idő enyhült, bokáig érő sár volt. Nem volt edény, evőeszköz, volt, aki a sapkájából v agy valami kalapféléből evett. Gyógyszer nem volt, orvos sem volt, az egészségügy nulla. A latrinába fulladt sok hastífuszos, lázas, megfázott ember, naponta 2-300. A víz csinálta a legtöbb bajt, mert nem volt iható, mocsaras volt az a környék, a sok szmetyi és oszló hulla csak fokozta a bajt. Istenem, segíts haza, szabadíts meg ebből a pokolból! Minden vasárnap lemegyek a templomba!

            De a Jóistennek itt nem volt beleszólása a dolgokba, nagy próbára tette az embereket.

            Kiparancsolták vagy kirendelték a népet egy nagy szántóföldre. Géppuskával sakkban tartottak bennünket. Na, most mi lesz velünk? Rakásra lőnek, vagy megmaradunk, bevagoníroznak, vagy gyalog hajtanak tovább? Órák múlva elkezdtek bennünket szétválogatni háromfelé. A tényleges katonák korosztályát (1920-1923-as születésűek) egy új magyar hadsereg felállítására vették külön. Magyar katonai ruhát kaptunk tetőtől talpig. Magyar tisztek kezdtek velünk komoly harci gyakorlatokat végezni. Kb. 2-3 hétig tartott ez a helyzet, ami nekem nagyon nem tetszett, de a muszáj nagy úr.

            Aztán amilyen hirtelen beöltöztünk, olyan gyorsan vetkőztünk, sapkától a kapcáig.

Jött a parancs, bevagoníroztak bennünket és vittek Szegedre, egy másik részt a romániai Focsaniba. Szerencsére a régi ruhámat és a bakancsomat visszakaptam.

            A szegedi pályaudvarról gyalog hajtottak bennünket a Csillagbörtönbe. A börtön előtt a téren állt egy utcaseprő-felszerelés, egy társunk felkapta, és elindult vele másfelé. A sok hülye elkezdett utána kiabálni: mondd meg a feleségemnek, anyámnak stb., de az csak ment, vissza se nézett, ez volt a szerencséje. Remélem sikerült hazaérnie.

            Az asszonyok kint heteltek a vasútállomáson, hogy kiváltsanak. Nővérem is ott volt, mert a férje és a sógora is velünk voltak. Nem lehetett ott alkudozni senkivel.

            A Csillagbörtön egyes celláiba 15 embert zsúfoltak, volt ahol 100 ember is szorongott, csak oldalt lehetett feküdni, ha valaki „kiment”, már csak állhatott reggelig. A puszta kövön feküdtünk, jelszóra fordultunk, ha lehetett. A pincében voltak a „kiblik”, hordozható vécék, azt adták nekünk, raboknak, ételhordónak, az ennivaló moslékot fel kellett hordani. Csináltak „banyát”, fürdőt is a pincében, éjjel bevittek bennünket a fertőtlenítőbe, ott voltunk pucéran reggelig, akkor megkaptunk a nyirkos ruhát. Az emberek megfáztak, gyógyszer semmi. Tetű-özön is volt, a fertőtlenítés után is.

            A tífusz itt is kitört, sok hastífuszos éhen halt, a fejtífuszosok addig szaladtak körbe, míg össze nem estek. Hullott a nép, a halottakat glédába rakták, és éjjel hordták ki a német rabok, mert a magyarok szöktek volna. A civil nép, a szegedi lakosság tüntetni kezdett a temetetlen halottak és a járvány miatt.

            Közben, mint mindig, embert kerestek munkára. Mindegy, hogy mit kell csinálni, csak ki innen. A felcser várt már ránk, voltunk vagy 20-an. Malacokat kellett megfogni a felcser keze alá, herélésre. A munka fárasztó volt, a malacok fürgék, mi meg éhesek. A vödör, amibe a heréket vetették, eltűnt, jött helyette egy kondér pörkölt és kenyér.

            Ilyen finom pörköltet még nem ettem, de ez volt az utolsó hús két és fél évig, többé nem volt rá lehetőség…

            Hat hétig voltunk Szegeden, aztán bevagoníroztak. Az irány ismeretlen volt, minden vagon zsúfolt, szalonnát adtak az útra, de kenyeret és vizet nem, a vasat nyaltuk a szomjúságtól. A vagonban tüzet raktunk, kiégett az alja, kiereszkedett a csattogó vagonból. De a tetőn az őrök észrevették és leadtak egy pár sorozatot. A szerelvényt leállították, és megtizedeltek bennünket, én a hetediknek ugrottam ki a vagonból, így életben maradtam. A lövések után minket elosztottak a többi zsúfolt vagonba, ahol egyáltalán nem örültek nekünk. De mindig megpróbált valaki szökni, mert felesége, gyerek, szülei voltak – honvágya volt, haza akart menni. Én sem láttam többé a szüleimet, mindketten meghaltak, mire haza jöttem…

            Focsaniba érkeztünk, ott találkoztam temesvári fogolytársakkal. Ez egy pokolnak volt a tornáca, borzasztó nagy gyűjtő-tábor. Naptár, óra nem volt, de az biztos, hogy Pünkösd hétfőn indultunk tovább Focsaniból. Napokig utaztunk, de csak egyszer kaptunk enni és inni. Így értünk a román tengerpartra, ott behajóztunk Odesszába. Ott már nyár volt, nem fáztunk, inkább szenvedtünk a nagy melegtől és a sós haltól és kukoricadarától, amit adtak, mert vizet nem kaptunk és a tengervíz sós.

            Megint utaztunk, sehol egy ház, csak pusztaság, Ulányba érkeztünk. Kirakták a népet egy kolhozba kapálni. Kb. négy hétig tartott, azután megint vagon, senki nem tudta, hová megyünk, a kísérők minden megállónál zárt borítékban kapták az utasítást. Így értünk Sztalinóba, kb. egy hónapig romeltakarítás volt, könnyű munka, de nem tartott sokáig. Újra összeállították a transzportot, megint napokig embert sem láttunk, csak pusztaságot.

            Kijevbe értünk, már ősz volt és hideg. Sehol semmi, a nép velünk éhezett. A lágerben kőművest kerestek, jelentkeztem. Kemencét, kéményt falaztunk, 25-30 fokos hidegben. A lábbelink, akinek volt, addigra mind leszakadt. Leesett éjjel a hó, nem volt lapátolás, kihajtották az egész tábort, havat taposni. Egész éjjel hajtottak bennünket utcáról utcára, mert másképp nem lehetett volna közlekedni. Utána megszámoltak, nem szökött-e meg valaki, de az emberek fáztak, mozogtak, így órákig tartott, míg összejött az eredmény. Nyáron meg kolhozokban dolgoztunk, nagy szervezetlenség, se zsák, se szerszám. Később munkaruhát és cipőt kaptunk az oroszoktól, Kijevben három hőerőműnél dolgoztak foglyok, volt, aki a háború első napjai óta.

            1946-ban karácsony előtt már napok óta nem kaptunk kenyeret. A lovas kocsi kiment a román kísérővel, aki jól beszélt oroszul, a kenyérgyárba, és mindig üresen jött vissza, nem jutott kenyér. Egy alkalommal reggel mentem haza a láger felé, gondoltam, bemegyek a piacra. Hát látom a kenyeres kocsinkat, a románnal és az őrrel, és a tiszttel árulják a kenyér kilóját. Mi vegyes társaság voltunk, 900 német, 120 magyar, egy pár ruszin és kevés román. Mikor bementem a táborba, nyíltan nem lehetett szólni, de egymás közt megbeszéltük, miért nincs kenyér. Istenem, mit kell még kibírni, mi lesz ebből? A lágerparancsnok német volt, tisztában volt a jogokkal, és amikor jött egy nemzetközi bizottság, kiállt, és jelentette, hogy a foglyok ellátmányát lopják és a kenyeret a piacon eladták. A tisztek tagadtak, elkezdődött a kihallgatás. Kb. 1000 ember nem hazudhat! Éjjel jött az őrség leváltása, a táborban lévő foglyoknak hasra kellett feküdni: harckocsik jöttek, mert az őrség nem akart lejönni a tornyokból, reflektorozni kezdtek, volt lövöldözés is. Mikor látták, hogy a harckocsik erősebbek, és nincs esélyük, végül megadták magukat. Elvitték az egész bandát, csak egy őrszem maradt, az tudott magyarul, igen rendes embervolt. Ezután sokat javult az ellátásunk.

            Volt, aki mosott és mosakodott, volt, akiről lerohadt a ruha. Aki nem dohányzott, az evett: a füstölnivalót élelemért. Egyszer, szeptemberben kivittek egy kolhozba krumplit szedni, de nem kapával, hanem bottal. Jött egy jeges hideg szél, nem volt mit felvennünk, mire értünk jöttek, már majdnem megfagytunk. Előbb fel a krumplit, azután a nyitott teherautón vissza a táborba. Még az éjjel belázasodtam, elvesztettem az eszméletemet, pár nap múlva tértem magamhoz. A lábaim úgy meg voltak dagadva, mint a vizesvödrök. Egy fiatal szanitécnő megkatéterozta, sokáig folyt a lábamból a víz, de megmentette az életemet. Gyógyszer nem volt, a beteg csak magára számíthatott, az ember csak élni akart, nem hagyta el magát.

            A csalán volt a vitamin, az nem ért rá megnőni. … A táborélet nehéz volt, és volt, amikor meg is nehezítették. A barakkokat nem meszelték, sok volt a tetű, aludni sem lehetett, természetes volt, hogy néha meghalt valaki. Télen völgyekbe hordták a hullákat, 30-40 fokos hidegben nem volt sírásás, tavasszal ráhordták a földet. Álmomban hazajártam, disznótorra vagy húsvéti sonkára. A honvágy mindenkit gyötört, ilyenkor parázs veszekedések törtek ki. A németek rendezettek voltak, átmentem oda. Meglehetősen tiszták, voltak, többet is dolgoztak és nem marakodtak.

            Volt egy fogolytársam a nyugati pályaudvarnál dolgozott egy fodrászüzletben. Toboroztak a lágerben … Jobb ennivalóért és ruháért antifasiszta tanfolyamra lehetett jelentkezni, tanulni. Egy német is jelentkezett. Kurt Gröchének hívták, jól haladt a propagandával, el is mehetett haza az NDK-ba látogatóba. Ez a két ember az értelmesebbeket próbálta szédíteni, de én már nem bíztam bennünk. Az a nyomor, az a butaság és lustaság, ami ott együtt volt! Kurt megjött a szabadságról, nagyon le volt törve, valósággal megnémult. A másik ismerősöm után, mikor hazajöttem, érdeklődtem a fodrászüzletben. Egyszer én is elmentem a Nyugati pályaudvarhoz, ott szoktak összejönni. De nem tetszett az előadásuk. Munkát, lakást a városban ők sem tudtak adni, majd kinéznek valamit, amit mástól elvesznek…! Hát nekem nem kell! Én tudom a tízparancsolatot! 1949 tavaszán megint érdeklődtem a fodrászüzletben, az ismerősöm nem volt ott, az ott lévők azt mondták, jobb, ha elfelejtem. Azóta sem találkoztam vele…